Az eutanázia kérdése az egyik legnehezebb és legizgalmasabb etikai, filozófiai és jogi probléma. A "kegyes halállal" kapcsolatban felmerülő alapkérdés a következő: a beteg, aki úgy érzi hogy életét már nem érdemes folytatnia az elviselhetetlen fájdalom, a méltóság elvesztése vagy a beszámíthatóság elvesztése miatt, és aki ismételten és aktívan kér segítséget az öngyilkosság elvégzéséhez, aki beszámítható állapotban van és nem szenved depresszióban kaphat-e segítséget a meghaláshoz?

Bár Magyarországon nincs az a fajta szerveződés és társadalmi nyomás, amely például Hollandiában létezik az eutanázia mellett. Ugyanakkor felmérésekből kiderül, hogy  világnézetüktől, hovatartozásuktól függetlenül az emberek nagy többsége az eutanázia valamilyen formáját pártolja. Az Alkotmánybíróság nézete szerint az élethez való jognak nincs, az emberi méltóságnak ugyanakkor vannak fokozatai. Az emberi méltóság a PásztorTűz szerint semleges és tartalom nélküli kategória. Mást jelent egy gyermek vagy egy felnőtt, egy hívő vagy egy ateista, egy gazdag vagy szegény, és mást egy súlyosan beteg és vagy makkegészséges ember számára.

Az emberi méltósághoz való jogot, minden az alkotmányos keretek közé illeszthető világnézetet azonos mértékben kell tisztelni. Így alkotmányos védelemben kell részesíteni azokat, akik szerint az élethez való jog abszolút jog, amelynek az élet során végig érvényesülnie kell, és semmilyen módon nem lehet korlátozni azt. De ugyanígy védelemben kell részesíteni azok nézetét is, akik szerint az élethez való jog nem azonos az életre vonatkozó kötelességgel.

E kettő szinkronba hozása nem csupán a jogászok számára kihívás, hanem az egészségügyi személyzet számára is. Az egészségügyi törvény ugyanis szól az önrendelkezési jogról, másrészt szól a kezelés visszautasításának jogáról. Az önrendelkezési jog azonban másfelől magában foglalja a kezelés visszautasításának jogát is. Ez a duplázás jogbizonytalanságot szül. Hiszen az egészségügyi törvény azt az embert tartja szem előtt, aki tudatosan, bátran szembenéz, többé-kevésbé tiszta tudatállapottal a jövőjével, van ideje arra, hogy elrendezze a sorsát. Az eutanázia jogi szabályozása pont ezért nehéz. Hiszen az élet végének valójában egy nagyon kis részéről van szó, ahol a szabad döntést, sőt esetleg a már meghozott döntés visszavonásának lehetőségét biztosítani kell. Ezért nem működhet kielégítően a jogszabály, mert bár elvileg van önrendelkezési jog és a kezelés visszautasításának joga, a gyakorlatban semmi biztosíték arra, hogy a beteg szándéka valóban érvényesülni fog.

Zavarja a törvény alkalmazását másfelől a cselekvőképesség fogalma is. Nem tisztázott ugyanis az egészségügyi törvényben, hogy milyen cselekvőképtelenségről van szó. Olyanról, amikor már megszűnik a tudatállapot működése, vagy olyanról, amikor a személy cselekvőképességét vagy képtelenségét a bíróság állapítja meg. S bár a betegnek elviekben lehetősége van arra, hogy akaratát kifejezze, de a törvény szövegének megfelelően, ennek az akaratnak "világosan és meggyőző módon kideríthetőnek kell lennie." A gyakorlatban ez egy háromtagú orvosi bizottság vizsgálata és egy pszichiáter jóváhagyását jelenti. A jogszabály működésének menetében ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a kezelőorvos gyakorlatig felülbírálhatja az egész folyamatot.

Takács Albert jogtudós érvelése szerint az alkotmányos kereteket a hatályos egészségügyi törvény nem elégíti ki, ráadásul csak a passzív eutanáziát említi, miközben az aktívról egy szót sem ejt. Pedig jogilag nem lehet megfoghatóvá tenni a kettő közötti különbséget. A büntetőjogban emberölést kétféleképpen lehet elkövetni: gondtalanul és szándékosan. Utóbbi esetében tudja és akarja, a cselekmény bekövetkeztét; előbbinél csupán belenyugszik az eredmény megtörténésébe. Így ha a passzív eutanázia megengedhető, akkor nincs elég érv ahhoz, hogy az aktív eutanázia miért nem az.