Európa (vagy amit értünk alatta: Nyugat- és Közép-Európa) a személyi autonómia és a közösségi önrendelkezés szabadságára épít. Látszólag. Fennhangon és gőgösen hirdeti az egyéni és a csoportos szabadságjogok fontosságát és érvényességét. Önhitt magabiztossággal állítja, hogy a létező „világok” legjobbikát valósította meg, amin fogást találni nem lehet, felülbírálni lehetetlen, kérdőre vonni merő ostobaság. De valóban így van? Társadalmai, politikai elitje egy percig is komolyan gondolja kinyilatkoztatásként is felfogható elveit?

Már az elején szeretném leszögezni, hogy vannak pizza-szerető ismerőseim. Kifejezetten jó kapcsolatot ápolok velük, normális viszonyt lehet velük fenntartani. Ezzel is érzékeltetni szeretném, hogy nincs bajom azokkal a pizzafanokkal, akik nem akarják a képembe tolni nap, mint nap gyomorforgató szenvedélyüket.

A belvárosnak meg kell halnia? Vajon a plázák térhódítása sorvasztja el a kisebb belvárosi boltokat? Ezekre a kérdésekre keressük a választ mai bejegyzésünkben, majd később a hozzászólásokban. A kérdés aktualitását egy minapi séta adja a Rákóczi úton, amely néhány évtizede még korzózások, kirakatnézegetések kedvelt színhelye volt, mára azonban szinte az autópálya bevezetőszakaszává vált, amelynek forgalma akkor is taszítaná a közönséget, ha nem épültek volna időközben bevásárlóközpontok. Ellenpéldaként ugyanakkor az Andrássy út hozható, ahol a shopping centerek alternatívájaként a luxusmárkák találtak otthonra.

Az eutanázia kérdése az egyik legnehezebb és legizgalmasabb etikai, filozófiai és jogi probléma. A "kegyes halállal" kapcsolatban felmerülő alapkérdés a következő: a beteg, aki úgy érzi hogy életét már nem érdemes folytatnia az elviselhetetlen fájdalom, a méltóság elvesztése vagy a beszámíthatóság elvesztése miatt, és aki ismételten és aktívan kér segítséget az öngyilkosság elvégzéséhez, aki beszámítható állapotban van és nem szenved depresszióban kaphat-e segítséget a meghaláshoz?