A hazai közigazgatási rendszer átalakítása, reformja a rendszerváltás óta változó intenzitással, de állandóan napirenden van. Az átalakulás a szerveződés számos szintjét érintette, de az új feltételek közepette igazán jól működő rendszer mindmáig nem jött létre. Cikkünkben a továbblépés lehetőségeiről értekezünk.

A Szent István nevéhez kötődő megyerendszer, amely anno a kor kihívásaira való kitűnő válasz volt, mára elavult, hiszen a gazdaság fejlődött, a társadalom átrendeződött és új kapcsolatok jöttek létre. Például Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Tiszafüred központtal létezik egy elmaradott térség, amelynek vonzáskörzete átnyúlik BAZ, Hevesés Hajdú-Bihar megyébe is. A térség problémái a négy megye feladatlistáján mindig az utolsó helyen szerepelnek, mely indikálja az elmaradottságát. Az egyébként kiváló idegenforgalmi adottságokkal rendelkező kistérség ma mégis azzal tűnik ki, hogy két évvel kevesebbet élnek ott az emberek, másfél osztállyal kevesebb iskolát végeznek, mint a magyar átlag. Ezek a különbségek azonban a négy megye statisztikájában elvesznek. Másik példa az alapvetően elmaradott Tolna megye, amely a paksi atomerőműnek köszönhető jövedelemszint miatt mégis jó minősítést kap.

A probléma nem a közigazgatási terület nagyságából, hanem a határok hosszú időre rögzült merevségéből adódik. Akkor is ragaszkodunk a megszokott modellhez, ha egy térség kapcsolatrendszere alapvetően megváltozik, pedig talán célszerű lenne új határok közé vonni. Szent István eszméje is ezt követelné meg: a kihívásokra korszerű választ kell adni! Ugyanakkor Magyarország tévúton jár akkor, amikor uniós kötelezettségének eleget téve megyéket összevonva alakít ki régiókat. A funkcionális alapról felfelé építkező régiók struktúrája ugyanis évezredes fejlődés eredménye. Az egy régióban élőket egyebek mellett a tartós együttlét, a hagyományok, a közös értékrend tartják össze. Az ország határai viszonylag állandóak, ám a régiók határai rugalmasak, a különböző korok igényeinek megfelelően időről időre módosulhatnak.

Ezzel szemben és mellett az állam a jogrend, az igazgatás működtetésére több szintű rendszer hoz létre. Magyarországon az állam a jogköreit a megyéken keresztül gyakorolja. Így napjainkban a megye és a régió érdekek ütközésének színtere. Ez az anomália abból adódik, hogy mindenfajta racionalitást nélkülözve két-három megye összekapcsolásával alakították ki a hazai adminisztratív régiókat, így azok nem fedik a valóságos társadalmi-gazdasági kapcsolatokat. A jelenlegi regionális beosztás nagy hibája, hogy követi a megyehatárokat, s ezzel össze nem tartozó területeket von össze. Összemossa például Nagykanizsa problémáit Győrével. Győr eurorégiója ugyanis sokkal inkább egy Bécs központú, Pozsonyt és Sopront is magában foglaló terület.

A jelenlegi rossz megye-régió ellentét feloldásának kerékkötője volt a választási rendszerünk is, hiszen az a megyékre épül. Így aligha várható el a hatalomtól, hogy lebontsa azt a struktúrát, amelyen legitimitása nyugszik. A jelenlegi kormány által kezdeményezett választási rendszer módosítás így talán lehetőséget teremthet ebből az anomáliából való kilábalásra. A jelenlegi beosztást megtartva kompromisszumként meghagyhatnánk a megyét korlátozott, igazgatási és intézményfenntartási jogkörben, a területfejlesztést azonban át kell engedni a régióknak.

A társadalom, a gazdaság és a közigazgatás szerves fejlődése egyébként nem napjainkra hozta létre a regionalizmust. A történelmi Magyarországon a XX. század elejére körvonalazódtak a regionális fejlődés magterületei, ezekből a kezdeményeződésekből minden bizonnyal definitív régiók alakultak volna ki, azonban erre az ismert események fényében nem kerülhetett sor. Ilyen kezdetleges régió volt a Budapest által létrehozott központi terület; előrehaladott fejlődési fázis jellemezte a Bécs köré szerveződő, Pozsonyt, Győrt és Szombathelyet is magába foglaló térséget. A két világváros között teljesen más adottságokkal rendelkező terület volt a Közép- és Dél-Dunántúl. A negyedik térség, az Alföld, mely a régióvá fejlődés alacsonyabb szintjeivel volt jellemezhető, azonban jellegzetes agrárterület volt, jelentős városokkal, sajátos településrendszerrel. A Kassa központú felvidék az ötödik, a hatodik a tágan értelmezett Ruténföld, melyeket nem a magyar etnikum túlsúlya jellemzett, azonban minden kötődése ehhez az országhoz fűzte őket. Erdély régióvá fejlődése évszázados történelmi folyamat, a térség gazdasági szerkezete, magyar, román és német népessége, az etnikai kölcsönhatások a legérdekesebb régiókezdeménnyé tették. A régióvá alakulási energiával rendelkező nyolcadik térség a Délvidék volt. A különállás politikai kereteivel is rendelkező Horvátországot történelmi múltja, etnikai összetétele, tengeri kapcsolatai, a kétségkívül meglévő budapesti kötődése ellenére a leginkább önálló régióvá tették.

Nem vitathatók a természetes alapon létrejött, történelmi hagyományokkal rendelkező kárpát-medencei regionalizmus előnyei. De az unióban ennek helyreállítására a mai területfejlesztési támogatási rendszer tükrében kevés lehetőség nyílik, azonban a helyzet nem reménytelen. Hiszen a fentebb is vázolt történelmi régiók a Kárpát-medencében jöttek létre. Aztán Trianonban kimondták, máshol lesz a határ. De a természetes régiókon nem változtat a körülmény, hogy az államhatárokat hol vonták meg. Nyugat-Európában vannak olyan virágzó régiók, amelyeket határok szelnek ketté. Miért is ne járhatnánk mi is ezen az úton? 

Szomszédainkkal azt kellene elfogadtatni, arról kellene meggyőzni őket, hogy a határokon átnyúló történelmi régiók helyreállítása nem csupán nekünk volna jó, hiszen ma holt területek övezik a határok mindkét oldalát. Remélhetőleg már középtávon is erősödhet az együttműködés. Ehhez "pusztán" annyi kell, hogy a szlovák, román, magyar és a többi törvénykezés egyféleképpen szóljon, mindegyik ugyanolyan feltételeket teremtsen a régiók fejlődéséhez. Közös uniós pályázatokra is mód nyílik, ehhez olyan közös programokat kell kitalálni, amelyeket Brüsszel is elfogad és támogat. Ám ez ugyancsak a szomszédos országok szoros együttműködését feltételezi.