Kiábrándult kapitalista vallomása a nagyvállalatokról
Emberi jogokat adtunk fiktív, halhatatlan és lelkiismeretlen jogi konstrukcióknak. Ezek a cégek. Számonkérhetetlenek, felelősségre-vonhatatlanok, nincs testük, amit fenyíteni, nincs lelkük, amit megváltani lehetne. Zsarnokságuk mégis mindennapos.
Van egy nagy társadalmi konszenzus. Ez a közmegegyezés arról szól, hogy akkor élhetsz meg a Föld a felszínén, ha áruba bocsájtod a munkaadónak az ébren töltött idődnek a felét, az intellektusodat vagy a fizikai erődet. Valamiért ebből kifolyólag a cégek úgy gondolják, hogy ebből az következik – és a kulturális térben is széleskörben terjesztik ezt a tévedést -, hogy te ezzel együtt áruba bocsájtod az autonómiádat, a véleményedet, az emberi méltóságodat; ami lássuk be, nem igaz. Valójában arról van szó, hogy a munkaerőd és csak a munkaidőd eladó. Állásinterjún a munkaképességedről tárgyalsz, nem az identitásodról. Számba vettem a 10 legvisszataszítóbb céges szokást, amivel találkozhatunk pályánk során.
#01 Teljesítményértékelés : A munkaadó azt gondolja, hogy kedvére versenyeztethet bennünket; mintha újra az iskolapadban találnánk magunkat. Pedig a felnőttségnek pont az az értelme, hogy önmaga képes számot adni önmaga teljesítményéről. A teljesítményértékelés azt hazudja, hogy nem, te nem jutottál el a felnőttség ezen szintjére, majd mi mondjuk meg azt, hogy te mit is érsz. A teljesítményértékelés tulajdonképpen a póráz, amivel a cég téged irányban tart; amivel a cég téged nem hagy békén, nem hagy végre dolgozni.
#02 Meeting: eredetileg ez egy szuper dolog, de valahogy egy furcsa állattá nemesül a céges kultúrákban. A legtöbb meetingen azt érezzük, hogy semmi sem történik. Vagy azt beszélitek át, amit a nyitott irodatereknek köszönhetően amúgy is mindannyian tudtok; vagy olyan dologról tartotok értekezletet, amiről nincsen döntési jogkörötök. Tulajdonképpen a meetingek szervezésével és megtartásával a munkavállalók saját magukat kínozzák meg, amihez nem is kell a cég.
#03 Céges buli: A képmutatásnak, a szolgaságnak, önmagad meghamisításának csúcsa az, amikor azt a tevékenységet amit a barátaiddal, önfeledten, a magad örömére végzel, azt a cégnél a főnökeiddel és a munkatársaiddal eldemózod.
#04 Dress code: vannak alapvető jogok, melyekhez ne férjen már hozzá se állam, se hivatal, se bármilyen szervezet vagy intézmény. Ilyen alapvető jog az, hogy kivel közösülsz, az, hogy mit eszel és ilyen az is, mit viselsz a testeden. Külön visszataszító, hogy egzisztenciális fenyegetéssel érik el a rendszerbe simulást: „ha nem tetszik a rendszer, el lehet menni innen.”
#05 HR: az ember erőforrás lett, s mint erőforrás folyamatosan a tőzsdén van. Brókerei pedig a HR-sek. Kiváló példa, hogyan szökik fel vagy stagnál az árfolyama, miszerint a kétévente munkahelyet váltó munkavállalók hozzávetőleg 40 %-val keresnek többet, mint azok, akik egy azon cégnél szolgálják ki a karvalytőkét.
#06 Tréning: a megrontási rituálé. Létezik a csapatépítő tréning és a motivációs tréning, ezeket érdemes szétválasztani egymástól. Az előbbinél aligha létezik bármi, ami szánalmasabb és nyomorúságosabb, az utóbbinál aligha akad bármi, ami kártékonyabb és ártalmasabb és lélekrombolóbb. Arról van itt szó ugyanis, hogy a kollégaiddal való érzelmi kapcsolatok kialakításával, valamint az agyad átmosásával, hogy az egód azonosulni tudjon a céggel olyan bújtatott túlteljesítményre, plusz órákra tud észrevétlenül rákényszeríteni a vállalkozás, amit önszántadból egyébként meg sem csinálnál és nem is vagy rá köteles.
#07 A társadalmi felelősségvállalás demózása: egy szervezet, amit nem mi hoztunk létre, nem kontrollálunk, de még meg nem szűnő profitéhségét sem vagyunk képesek szabályozni, egyszer csak előáll és azt hazudja: én vagyok a Szociális és Családügyi Minisztérium. Ez egy csodálatosan képmutató helyzet, amikor egy cég előáll, hogy ő ezentúl nem csak profitot hajkurássza, hanem egy pillanatra megáll, körülnéz és kiemel egy-egy társadalmilag ugyan jelentős ügyet és felkarolja azt. Egy közös jellemzője van ezeknek a támogatásoknak: mindig nagyon hangosak, mindig nagyon feltűnők, erőlködve mutatják a külvilág számára, hogy ez az adományozás megtörténik. Holott már gyerekkorunktól azt nevelik belénk, hogy az az igazi jótétemény, amit csendben, kérkedés nélkül teszünk és nem azért, hogy ettől jobb színben tűnjünk fel mások előtt.
#08 A hazugság kultúrája: a legrosszabb, ami egy céges kötelékben egy munkavállalót érhet nem az, ha kizsákmányolják javaiból vagy megfosztják szabadidejétől, hanem ha hamis életelvekkel a saját morális értékrendjét támadják meg. Mindennek a magva az a hazugság, amit elhitetnek veled, hogy te a szociális státuszoddal vagy azonos, tehát a pénzügyi helyzeteddel és lehetőségeiddel. Mindezeket a forrásokat pedig a cégtől kapod, tehát végső soron a boldogságod is ennek köszönhető. Ha az ember eladja a lelkét, akkor nem állattá nemesül vissza, hanem kétféle céges karrier áll előtte: vagy fizetett rabszolga lesz vagy démon (azok akiknek nincs lelke). Ők a főnökök.
#09 Rugalmas munkaidő: mit is jelent ez valójában? Adott a feladat, amiről azt mondja a cég, hogy nem érdekli, mikor, hol végzed el, de a vége az lesz, hogy a ráfordított munkaidőd meghaladja majd a 8-órás keretet és te ott fogsz állni kifizetetlen túlórák garmadájával. De ha neked van szükséged valamilyen váratlan okból aznapi munkaóráid rugalmasabbá tételére, akkor jön a szájhúzás. A munkaidő tulajdonképpen csak a munkaadó szempontjából rugalmas, a munkavállaló jellemzően semmilyen hasznát nem érzi ennek.
#10 Céges tudat: hazudjunk a profitéhség helyére identitást. Ez a legvisszataszítóbb céges szokás, mert azt a tévképzetet erőlteti rád, hogy te nem a munkaidődet, -erődet bocsátottad áruba a felvételi eljárás során, hanem az értékrendedet és az autonómiádat is. Nem elég, hogy tisztességesen és becsületesen elvégzed a megállapodott munkát, neked a sajátodénak is kell érezni azt, miközben egy nagy, boldog család részének kell képzelegnek magadat. Persze ez a femili azonnal megszabadul tőled, amikor úgy kívánja anyagi érdeke.
#+1 Gerontokrácia: csillogószemű, égbeszökő tehetségek lelkesedését, világmegváltani akarását zúzzák szilánkokra, amikor kifásult, nem létező szakmaiságot maguknak tudó ’szeniorokat’ tartanak rendszerben és igamalomként teszik a ’jövő’ felé. Pedig nem nehéz belátni: a ’Gallieiek’ viszik előbbre a világot és nem az ’egyház’.
